RÓLUNK

A Lujza és Koriander egy
sokszereplős modern „mese”.

Egy nagy család fejében született meg egy álom réges-régen, amit aztán mindenki megosztott a másikkal, így ez az álom eggyé vált, és évek alatt fejlődött, csiszolódott, bővült míg nem végül egy valóságos képet öltött.

A történet szereplői igazi emberek, akik sokat tanultak, utaztak és dolgoztak, hogy aztán ezt a tudást összerakják és egy olyan értéket hozzanak létre, ami akár egy életre szól. Szerették volna, ha az a sok jó, amit a világban láttak és magukba szívtak itthon is megtapasztalható lenne, ha nem kéne hozzá messzire utazni, hogy azt kapják, ami másutt természetes.

Ez a valami egy házban öltött testet, nem is akárhol, hanem ahová mindegyikük szíve tartozik, Vácott…

…Vácott, ahol édesebb a levegő, mint máshol, ahol a Duna egy karnyújtásnyira van, ahol tavasszal a vonatról leszállva rózsaszín cseresznyevirág folyosó vezet hazafelé, ahol reggel a piacon Kati néni a neveden szólít, ahol a főtéri csengők Mozart kis éji zenéjével jelzik az idő múlását, és ahol a frissen sült csokis babkát azon melegében átviszem a családnak.

A Lujza és Koriander egy többfunkciós családi vállalkozás, ahol a család sokrétűségéből adódóan több pillérre épült a koncepció.

Van, aki házakat épít, és mellette szenvedélye a kávé. Van, aki főzni szeret és a receptalkotás a mindene, van olyan is, aki folyton kertészkedik és van, aki a sütés megszállottja, de, ami mindenkiben közös az a vágy, hogy adhasson valamit az embereknek.

 

KÖZÖS CÉLUNK,

hogy bárki, aki belép az Ady Endre sétány 5. ajtaján egy pillanatra megálljon, és felejtse el mindazt, amit eddig csinált, vagy ezután fog. Érezze azt, hogy most övé az a perc, az az óra, hogy a kávé, amibe beleszürcsölt, egy picit Brazília forró, napsütötte kávéföldjeire repíti, a sós karamellás csokitorta Párizs macskaköves utcáin kalauzolja, a zöldséges mártogatós pedig a Dunakanyar fenséges dombjaira invitálja őt.

Dorka (alias "Koriander": receptalkotó, szakács, a nemzetközi konyhák rajongója)

Az ételalkotás és főzés szeretete 5 éve kezdett el nagyon megerősödni bennem, amikor saját ételérzékenységek miatt kezdtem el elszántan kísérletezni. Miközben az egészségügyi problémáimra kerestem a választ, egyre jobban mélyedtem el az ételeknek a szervezetünkre gyakorolt hatásaiban, és egyre világosabbá vált, hogy itt bizony nem fogok egyetlen igazságot találni.

Mindeközben a konyhám abszolút a kreatív teremmé vált és egyszerre csak azon kaptam magam, hogy úgy olvasom a receptkönyveket, mint a regényeket. Itthon és akármerre járok, legszívesebben piacokon és egzotikus élelmiszeres boltokban töltöm az időm. Alig várom, hogy minden egzotikus konyhát, alapanyagot technikát megismerjek és kipróbáljak.

Miután az összes „ajánlott” diétát kipróbáltam magamon, kezdtem végre visszatalálni a saját belső hangomhoz, olvasni a testem jelzéseiben és bízni abban, hogy a válasz bennem van. Ez a hozzáállás hozta meg a gyógyulást 5 év után, és hatalmas erőt adott, hogy elkezdjem megosztani ezt a szenvedélyt. Az ételek kitalálásakor és elkészítése során érzem, hogy ELEMEMBEN vagyok.

Hiszek az ételek (gyógyító) erejében. Mindennek, amit magunkhoz veszünk energiája van és dolgozik bennünk, így a Lujzában is arra törekszünk, hogy az ételeink elfogyasztását is élményként tudjuk megélni. Ugyanis egy a biztos, hogy a sejtjeink abból épülnek, amivel tápláljuk őket, és akkor hasznosulnak a legjobban, ha közben jól is érezzük magunkat:)

Heni (alias: "Lujza" - cukrász, az édességeink alkotója)

Kezdődhetett volna úgy is, hogy oviban habverő volt a jelem, és a nyári szünetekben folyton a nagyi konyhájában gyúrtam a linzert, 6 évesen pedig már repedések nélkül sütöttem macaront. Ehelyett úgy indult, hogy kiskoromban az első dán kuglóf sütést 10 perc után durcásan otthagytam, mert „nem akart sikerülni”, ezért inkább esténként kockacukrot loptam a konyhaablakból, amikor a szüleim nem látták.

Anya nem volt a sütés szerelmese, így édesszájú gyerekként kénytelen voltam magam beállni a konyhapultba. Suli után, délutánonként levettem egy-egy szakácskönyvet a polcról és nekiláttam.

Sosem voltam feltűnően ügyes cukrászpalánta, se precíz és a végletekig kitartó, ezért sokszor a várva várt sikerélmény se jött el. Valami mégis ott tartott éjszakákon át a sütő előtt guggolva, és türelemre intve. Szépen lassan megtanultam, hogy ha a tészta nem akar megkelni, akkor nem kel meg hiába sietnék már. A macaron igenis megreped, ha nem tartom be az összes hőmérsékleti előírást. És ha nem sikerül először, másodszor vagy harmadszor? Akkor majd negyedjére sikerülni fog. ⠀⠀⠀⠀⠀

Noha képzőművészeti pályára készültem, valahogyan mégis a csodák földjén, a konyhában találtam meg a második otthonom. Ott, ahol a belga csokoládé forró tejszínnel elegyedve ezernyi színárnyalatot sorakoztat föl, a vaj tésztába hajtogatva millió réteget épít, a cukor pedig hő hatására új külsőt kap.

A cukrászat számomra nemcsak egy szakma, annál sokkal több. Nap, mint nap türelemre és alázatra int. Egy élethosszig tartó tanulási folyamat, és utazás. Furcsán hangozhat, de sok ember lelkét egy szelet süteményen keresztül lehet megismerni és így közelebb kerülni hozzá. Számomra egyfajta belső emigráció, egy olyan világ, amiben elmélyülhetek. Mosolyt csal az arcokra, boldogságot okoz az embereknek.

Egy cukrásznak feladata is van ám. Feladata először is, hogy megtalálja a saját útját, majd ezen keresztül szakmáját mélyítse, erősítse és folyton megújulva a jelen korban tegye értelmezhetővé.

Hát ez az én ars poeticám.

Kezdődhetett volna úgy is, hogy oviban habverő volt a jelem, és a nyári szünetekben folyton a nagyi konyhájában gyúrtam a linzert, 6 évesen pedig már repedések nélkül sütöttem macaront. Ehelyett úgy indult, hogy kiskoromban az első dán kuglóf sütést 10 perc után durcásan otthagytam, mert „nem akart sikerülni”, ezért inkább esténként kockacukrot loptam a konyhaablakból, amikor a szüleim nem látták.

Anya nem volt a sütés szerelmese, így édesszájú gyerekként kénytelen voltam magam beállni a konyhapultba. Suli után, délutánonként levettem egy-egy szakácskönyvet a polcról és nekiláttam.

Sosem voltam feltűnően ügyes cukrászpalánta, se precíz és a végletekig kitartó, ezért sokszor a várva várt sikerélmény se jött el. Valami mégis ott tartott éjszakákon át a sütő előtt guggolva, és türelemre intve. Szépen lassan megtanultam, hogy ha a tészta nem akar megkelni, akkor nem kel meg hiába sietnék már. A macaron igenis megreped, ha nem tartom be az összes hőmérsékleti előírást. És ha nem sikerül először, másodszor vagy harmadszor? Akkor majd negyedjére sikerülni fog. ⠀⠀⠀⠀⠀

Noha képzőművészeti pályára készültem, valahogyan mégis a csodák földjén, a konyhában találtam meg a második otthonom. Ott, ahol a belga csokoládé forró tejszínnel elegyedve ezernyi színárnyalatot sorakoztat föl, a vaj tésztába hajtogatva millió réteget épít, a cukor pedig hő hatására új külsőt kap.

A cukrászat számomra nemcsak egy szakma, annál sokkal több. Nap, mint nap türelemre és alázatra int. Egy élethosszig tartó tanulási folyamat, és utazás. Furcsán hangozhat, de sok ember lelkét egy szelet süteményen keresztül lehet megismerni és így közelebb kerülni hozzá. Számomra egyfajta belső emigráció, egy olyan világ, amiben elmélyülhetek. Mosolyt csal az arcokra, boldogságot okoz az embereknek.

Egy cukrásznak feladata is van ám. Feladata először is, hogy megtalálja a saját útját, majd ezen keresztül szakmáját mélyítse, erősítse és folyton megújulva a jelen korban tegye értelmezhetővé.

Hát ez az én ars poeticám.

Heni (alias: "Lujza" - cukrász, az édességeink alkotója)
Levi (alias: "és" - a létrehozás, a kávé és Dorka szerelmese)

Hosszú éveken keresztül az építés játszotta a legmeghatározóbb szerepet az életemben, ami ugyan több ízben kanyarodott el a vendéglátás irányába, de sosem maradt meg annál. Az építkezés korai keléssel és hosszú munkanapokkal jár, így az ember előbb, vagy utóbb óhatatlanul is találkozik a kávé világának valamelyik rétegével.

Én sem voltam kivétel. Elkezdtem használni a kávét. Eleinte egyáltalán nem az íze, vagy a mögötte álló végtelenül izgalmas tudományvilág iránt érzett kíváncsiság, sokkal inkább a koffein azonnali hatása miatt. Néhány év alatt megtanultam, hogy a koffein hosszú távon sem a produktivitást, sem az élettartamot nem fogja növelni és ez idő alatt, szép lassan átalakult a kávéval való viszonyom használatból, élvezetes hobbivá.  

Valahol az úton összesodort a szél egy korombeli sráccal, aki egy balatoni összejövetel reggelén egy kézi őrlővel buzgón darálta a kávészemeket. Bódítóan kellemes illata volt. Majd valami furcsa eszközzel átpréselte a vizet a kávén és valami teaszerű, halványfekete ital jött ki belőle. „Filter kávé. Megkóstolod?” – kérdezte, és ezzel egy órákon át tartó beszélgetés, sőt egy azóta is tartó, jó barátság kezdődött.

Elképedtem micsoda tudomány áll a kávézás mögött és, hogy mennyi különböző eljárással, milyen izgalmas ízek csalogathatók elő a forró fekete italból. És ott elindult bennem a tudás iránti csendesíthetetlen vágy és egy újabb szerelem. Elkezdtem olvasni, tanulni, fejlődni, beszélgetni, kapcsolódni és egy varázslatos világ kapuja nyílt meg előttem.

A mai napig készítem, kutatom és tesztelem a kávé recepteket, tanultam baristának, tanultam latte art-ot, ismerkedem a kávé kémiájával és nagy vágyam, hogy önkénteskedjek egy kávé ültetvényen.

Azt gondolom, hogy a kávé nagyon hasonlít a borhoz. Ahhoz, hogy végül egy igazán jó ízű 40 ml-nyi fekete italt kapjunk, megszámlálhatatlan ember lelkes kávészeretetére van szükség: akik a megfelelő termőterületen, a megfelelő bánásmódot adják a kávé cserjéknek, akik aztán gondosan átválogatják és feldolgozzák az értékes piros bogyókat, majd akik hatalmas szakértelemmel pont a kávébabok ízvilágának megfelelően pörkölik meg azokat és a lánc végén, akik a megfelelő technológiával, alapos kávéfőzési tudással egy barátságos mosoly kíséretében teszik az asztalra a krémes, gőzölgő feketét.

Szenvedélyem a kávé és a Lujza & Korianderben arra törekszem, hogy minden érdeklődő számára megmutathassam a kaput ehhez az izgalmas világhoz.